Lassan már ők sem elegek.Már senki és semmi nem tud igazán boldoggá tenni.
Se Dionüszosz keserédes forró csókja.Se "barátaim" közelsége.
A napok összefolynak, az életem lassan egy merengésekkel teli szürke fagyos tóvá változik melyben minden percben megmártózom.
A magány ez.Őszintén soha nem éreztem még magam ennyire üresnek és hiányosnak.Régen mellettem álltak a barátaim s tudták enyhíteni önmagát marcangoló lelkem fájdalmát.De most ők sem képesek erre...és talán nem is érdekli őket.
Minden olyan csonka és kiábrándító.Egyedül az alvás mi boldogít.Az üres tudatlanság.
Talán az hiányzik a legjobban ami úgy marja szívem.
Látni a csillogó tekintetét,megfogni a kezét s érezni,hogy érezni akar.Ez kell s nem több.
Vagy ha ő ezt nem akarja.Akkor vissza térni a fájdalmakkal teli undorító világba ahol csak tengődik az ember.
Lassan belerohadok lelkembe a sok kétség között.
Egy öreg roskadt kunyhó melyből árad a halál bűzös szaga.Ez vagyok most én.Kérlek nyissa ki valaki az ajtót és rántson ki belőle.Valaki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése