Képzeld csak el,egy sivatagban sétálsz egyedül.A tűző nap égeti bőröd.Minden pólusod egyként ordít a száradtság égető fájdalmától. Lábaid már nem engedelmeskednek,csak mennek folyton-folyvást előre a végtelen dűnék közé. Nyelved érdes és száraz. Fogaid között ropog az aranysárga homok.
Teljes csend. S te csak haladsz tovább. A kietlen falak nélküli labirintusban. Majd a Nap nyugodni készül és mint a leghatalmasabb császárok fényűző pompában eltűnik a homok tenger között.
Már látod az est-hajnal csillagot. Szíved reménységgel tölti el. Lassan felbukkan a Hold ezüstös köntösében. A levegő lehűl. Egy ideig élvezed a hűsítő lágy szellőt. De idővel...A csontodig hatol a hideg.A sötétben magad sem tudod merre akarsz lépni.Elesel. A Hold gyér fénye megvilágítja az elhullott ló koponyáját. Szemgödréből egy kék szem pislog rád vissza.
Csörög az órád.
Kelj fel.Dolgod van.Ne törődj velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése