Tónak partján állok én
sima tükröződő képébe merengek.
Magamat látom benne s mégis valami mást
Mi bosszúsan zabálja lelkemet.
Kavicsot dobok belé,hogy többé ne lássam.
Megremeg a tükörképem s bennem az indulat
felszínre szabadul őrült vigyorom,
s eszelős nevetésem agyam egyik szekrényébe zárom.
Majd rét közepén fekszem én,
testem eggyé válik a földdel.
Haragom kémleli a világot szekrény kulcslyukán,
Egy pillanat s már ki is lépett.
Felszáll a fellegek közé s felhővé válik,
de nem oly békés lassan lebegő.
Vihar felhővé,földeket s vizeket tépdelő.
Színe s alakja érzésemmel megegyező.
Őrjöngj hát vad vihar!
Tiéd az égbolt s a földet is tépheted.
Sok embernép házába menekül,
Most bűnéért mind vezekel!
Még a fák is tisztesen hajladoznak
Viharom ereje előtt.
Háztetőket szabdal,s süvítő hangja
e káoszban kellemes kis dallam.
Fáradt pillám nyílik s szerte nézek a réten.
A tér nyugodt s békés.Vihar színét sem lelte.
Majd agyam szekrényébe lesek.
Nem látom már ott haragom,hűlt helye is oda veszett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése