A fák fáradt susogása mellett egy új hang is felütötte fejét.Finoman gördült a tinta a papírra s így hozta a sokak számára nőiesnek titulált kéz létre a sorokat.Egy férfiú ült,hátát fának vetve,szemben a tó vizével és a nap lefekvés előtti színpompás mosolyával.
A külvilág számára úgy tűnt teljesen kizáródott.Gondolatok,képek és hangok egyvelege kavargott elméjében a keze pedig megállás nélkül járt.
Írt és írt majd egy pillanatra abba hagyta.Tekintetét a tájra meresztette,szája szélére enyhe ellazult mosoly túrta fel magát.Nézte a tó csillogó vizét ami tükörként verte vissza a nap parázsként izzó sugarait,a szél hátára könnyedén felkapaszkodtak a friss föld és nyárfák édeskés illatai,ő pedig mélyet szívott belőle.Ült ott teljes csendben, mosollyal a szája szélén,békésen a világról tökéletesen megfeledkezve,és mégis eggyé válva vele.Hiszen nem az a világ amit az ember alkotott.
A távolból, a fák közül női alak tűnt fel.Léptei zajt nem ütöttek.Hosszú földig érő fehér ruhája kiemelte kecsesen ringó csípőjét.Derekán vastag bőrszíj tartotta össze a finom öltözetet.
Tökéletes alakjáról két dolog veti el a figyelmet.A zölden csillogó szempár amibe tekintve minden drágakőnél és vagyonnál nagyobb dolgot talál az ember: lelki letisztultságot.A másik pedig vörösen ragyogó kieresztett haja ami melegséggel tölti el bárki szívet akarva-akaratlanul.
Így közeledik a mindenségbe meredő férfiúhoz.Lekuporodik mellé a fa tövébe,homlokára puha ajkával finom csókot ejt majd amilyen gyorsan megjelent oly gyorsan el is tűnt.A nap eközben eltűnt távoli hegyek orma mögé a férfiú pedig kétségbe esetten ül homlokát kezébe temetve ágya szélén, álmából felkeltve.
