Az Argeadák csillagaihoz

Hol vagy már ó te büszke Hellász?
Hová tűnt egykor oly dicső fényed?
Vas,vas ellen,erő és akarat egymásnak meredve.

Héraklész oszlopaitól a Gangeszen túl,
Hová lettél ó...Alexandrosz?
Mond merre keresselek?!

Én évezredeket tévedtem.
Szellemem más időbe és helybe kívánkozik!
Nem a fegyverropogásba,ravasz, mérföldekről való gyilkolásba.

Csak kínlódok napról napra.Lónyergében akarok vágtatni,
kardal és pajzzsal kezemben.
Bármely barbár népének vérét ontani tisztes küzdelemben.

Nevess hát rajtam olvasó teszek rád...
Régi eszmékért dobbanó szívemről,
a modern "kultúra" szánalmas mocskos leplét lerántván,
dal lüktet,ősi harci dobok ritmusán.

Elena & Eve - Call of Magic (Morrowind Theme) on the celtic harp

Ha más lehetnék..

Ha más lehetnék hárfa lennék.
Ezredekkel ezelőtt harmóniát vagy kínt kevernék,
Apollón ujjai közt dallamot zengenék.
Akhilleuszt vagy Héraklészt emlegetném,
sűrű húrjaim közt, ha az est az égboltra,
leteríti leplét.Nappalt és örömöt lelnél.

Vágy történet

Néhány forma,néhány pillantás,egy fülbe suttogott szó.
Egy gőzölgő bögre,tökéletesen kavarog és ha belenézek önmagam egy részét tükrözi vissza.
Kifejezhetetlen gondolatok ezek,főleg,hogy nem éltem még igazán meg.Én is egy egy bögrényi kavargó anyag vagyok.Testem törékeny porcelán amit az idő elkoptat de lelkem örök és felvesz bármilyen formát amibe önti a kéz.
Kaotikus és harmonikus folyadék,keringését a pillanatok és a benyomások ingerlik.
Megpillantani a frissen felkelő narancsos hold képét ami talán egy messzi ország naplementéjének utolsó sugarai miatt olyan narancsosak.Olvasni egy könyvet ami megformálja gondolataim.Belenézni egy szembe ami vágyódik utánam.Csupán csak pár példa,de ezekért érdemes levegőt venni.Írni önmagamért,perceket újra és újra lejátszani a fejemben.Annak a tavasznak az utóízét kóstolgatni.Vagy az az őszi zongorajáték.A jelen szürke sivatagból oázisba és vissza a sivatagba.A talaj meg csak mozog a lábam alatt,megállni nem tudok.

Ajándék

Lassan felnőttnek számítok,
az élettől ajándékot?
Nos igen,kívánok.Ha nem bánod..

Tudást s abból is kétfajtát.
Tudni: Szeretni mindent amit lehet.
S ezáltal jobban bízni másban.
Ezzel a magány árnyékát hátam mögül végleg,
elűzni távoli határtalan tájra.

Tudást,tisztát saját eszmékből kreáltat.
Egy pénztől és kapzsiságtól mentes,békés világban.




(Ez sok kérés.De azért hajrá!)

Az idő semmi

Az idő semmi.Mi alkottuk.
Görcsösen hajhász minket,
mellettem megáll,eltorzul.

A nap koromfekete,széndarabka csupán.
A robbanás semmivé porlasztotta,nem ragyog már.
Szupernova vagy mond ahogy akarod,
úgysem éled meg.Akkor meg minek kutatod?

Az idő semmi.Mi alkottuk.
Fejvesztve futsz előle,
a tested közben elkoptatod.

Műteremben festmény előtt,szürreális vagy
impresszionista.Nézd a festő,hogy ordít!
Némán vászonra zárva,színekbe burkolva.

Az idő semmi.Mi alkottuk.
Az örök körforgásra csak úgy felaggatjuk,
alfáját meg omegáját halálunkkal összezúzzuk.
S a stafétabotot végre a tiszta életnek tovább adjuk.

Bréjnsztorm avagy kibaszottul gyűlöllek ha érdekellek ha nem,ha olvasol ha nem.

Ó igen. Langyos és ízetlen a bögrém tartalma. A csersav és a cigi csak gerjeszti a savakat a gyomromban,örökölt édesded kis semmiség ez. Az ember torkát kaparja és legszívesebben kiköpné,hogy a betont vagy bármi mást ami az útjába kerül marja szét.
Undorító sólámpa,monitor adta barnulási lehetőség,könyvek szétdobálva,ablak,hold,komor felhők,kémény és füstje,zaklatott,ideges,vibráló város.
Kötőjelek untalan tagolása,véresre rágott száj,viszkető borosta,háttérben valami ősrégi grunge még a kréta korból.
Gyűlölet: ősz,hideg,önmagam,mindenki és senki.
édfknbádnbédfbnél,dsfékbnáfknbéb,knábéfmkn adásszünet.

Sajnálom

Sajnálom amit mondtam,
szavam méregfoga gyöngéd szívedbe hatolt.
Sajnálom de ez vagyok,
a düh s kétség szemeivel hunyorgok.
Dühös vagyok mert enyém soha nem leszel,
s mosolyod nekem a fagyos kétség.
Mi minden éjjel rám törő rémség,
ágyamból ordítok fel feléd.
Miért nem szeretsz?Miért nem vagyok neked elég?
Átkozom s áldom a pillanatot mikor az élet vizei
sodortak melléd.
Te örök angyal,te két éve kínzó pokoli rém lény.
Te álmaimban feltűnő,
egyetlen csókoddal egy életre megmérgező.

Mosógép

Agyam zúg,a város éjbe borult odakint
és én mondanék valamit...de nem tudok.
Mert az agyam olyan keservesen zúg,kattog.
Lassan megáll ez a mosógép,
tisztára mosott gyűrött,vizes,illatos
gondolatok de mégsem...

A centrifuga felráz merengésemből.
Repeszt minden gondolat,csak körbe-körbe.
Teremtésünkről és még kitudja mennyi furcsa ötlet.
Mint ez a firka a lapon...csak egy elkószált zokni a dobon.
Mit a centrifugám kritizál,s a gép most lám kiokád,a száraz
s mocskos létbe.

Wild Nothing: Cloudbusting

Szoba,gyertyák, egyedül...chien vie..

Öreg csillag

A kórház émelyítő szagában,lámpák félhomályában és emberek duruzsolása közben figyeltem ahogy beteg nagyapám eszik.
Kopaszodó fejében az étel elemzése és még ki tudja mennyiféle gondolat robogott. Megmaradt őszes-szőkés barna haja oldalra fésülve. Arcán az évek kegyetlenül otthagyták lenyomatukat,ráncok és ráncok mindenfelé. Leginkább egy hegységhez tudnám hasonlítani. Völgyek és síkságok: álla délen tornyosul a mindenség felé,északon pedig orra uralja a tájat.
Kérlek ne érts félre. Nem groteszk az arca...semmiképp. Sőt mi több! Tisztán megmaradtak erős és tiszta vonásai..csak mint már említettem kicsit másképp.
Kék szempárjában ravaszság és részemről a régi ideák és merengések nosztalgiája örvénylik.
Tetszik az arca. Szelleme az idő folyamán tisztán tükröződik,hogy nem tompult el. Teste viszont gyengül...
Sajnálom,hogy gyermekkoromban nem tudtam vele együtt lenni,és sajnálom,hogy ma már kevesebb érdeklődéssel figyel rám mint rég.Hiányzott mindig is egy bölcs öreg és fénylő csillag az életemből,ami utat mutat az éjszakában.

Vizezett vers

Félkör már a lét
lejártam rövidke elejét.
Gyermekkorom lezártam,
boldogságom odavész.

Jöttek más idők
szerelem új hangjaival zsúfoltak.
Kezemben cselló húrja bőg,
hamisra hangolva,csak néztek rám undorral.

Szájról,szemre,hangról,hajra
haladt,dúlt bennem a vágy.
S viszonzást alig kaptam,
csüngtem szívem rozsdás vasrácsán.

Kizárt idő,bent ragadt magány
elhullott barátok.
Saját árnyékom isteni adomány.

S ha az élet egy italra megkínál,
a pultról felszedve,vizezett versemet
egy kis méreggel lehúznám.

Elrabolt idő

Gyűlölöm a létezésem.Igen,kimondom, gyűlölök létezni és gyűlölöm az embernek nevezett tudattal rendelkező lényt.Tele vagyok gyűlölettel.De a másik oldalam pedig szeret,szereti az embert,szeret mindenkit.Kettősség jellemez.Így érzem.
De ha tükörbe nézek...csak egy kölyköt látok aki keresi magát és gyengeségében és kétségbe esettségében elrabolja saját magától az időt.Az időt amikor élvezheti az élet nyújtotta szépséget,az időt amikor tanulhat és szerethet.Nem pedig egy padon ülve mered a semmibe a füst vagy alkohol hatásától.Nem akarok több időt ellopni magamtól.Szeretném többet élvezni a világot..szeretnék több lenni.Megakarom magam találni.

King Raam - Lazy Bee (Zanbooreh Tanbal)

Egy számomra új nyelv gyönyöre.

Gondolatsor a zuhany alatt...

Szeresd és keresd a tudást,légy szabad,tudj tiszta szívből,igazán szeretni,tiszteld őseid és hagyományait,szeress mindenkit és önmagad,nevelj utódot.Ha ezeket vagy csak törmelékét elérted..szerintem nyugodtan kimondhatod,hogy boldog ember vagy.

Foals - Spanish Sahara (Live on KEXP)

Spanyol szahara fétis...Űzz ide múzsa örökké.El innen...messze.

Hogyan gondoltad?

Hogyan gondoltad?
Velem aki ködösen,a magányban él,
s csendben várja az összes éjt.
Velem aki a rendszerezett üresség,
kezdeni te mit tudnál?

Tudnál élvezni?
Te örökös hangzavar,társasági fény,
te, ostobaságokkal telt pohár.
Én?Tudnám viselni,hogy minden nap rám csöpögteted?
Talán igen...de butaságokkal kérlek inkább ne töltsd meg,
rendszerezett néma ürességem.

Óda a Holdhoz

Ó te örök szem,apáim s gyermekeim arcát is fürkészed.
Fényed kitartóan ragyogja por földjeinket,
s te vagy az egyetlen pont éjszakámban,létünk minden napját hűen követed.
Oly sokszor láttad már hibáink,oly sok bűn zajlott előtted,
de tengereink vizét te,hibátlan,örök mosolyoddal ingerled.
Nap-nap után éj-éj után
Ezüst fényeddel uralod az eget,de te is csak királynő vagy..számomra az egyetlen.

Feketére meszelt...

Feketére meszelt mennyezet már az ég,
Sötét van,nagyon sötét.
Komor,makacs felhők gátolják az apró örömöt
csillag s hold hintette éjt.

Szobámban ücsörgök,húrt-húr után pengetek,
szívem hamis,tévedt hangjait.
Mit előcsalt a szörnyeteg,
a feketére meszelt csillagtalan mennyezet.

Emlékszem valamikor nappal volt,
s nem sötétlett se szívem se egem.
Csak mi voltunk ketten,majd jött
a feketére meszelt csillagtalan mennyezet.

Arcom annyiszor-de annyiszor,
tenyerembe temettem.
Vörös haja mi elkapott,
Kaukázus komor bérceihez láncolta lelkemet.

Szívem Prométheusz mellett szenved szüntelen,
Sasmadár az emlék mi nap-nap után feltépi gyógyuló
hegemet.
Az érzés megmaradt,tovább szorul a lánc,
s nekem nem maradt más,
csak a hamis hangok,s a feketére meszelt csillagtalan mennyezet.



Megjegyzés:A fiatal szív is fáj ha jön az éj magányos leple.

Waiting for...

A természettel egyetemben észrevettem,hogy én is kezdek hűvösödni és csendesebb lenni.Úgy érzem jönnek megint a várakozással teli nappalok és a merengős éjszakák amiket annyira szeretek.
Télen és ősszel jobban értékel az ember egy meleg takarót vagy egy bögre forró teát.
Várom már.

Az én lángoló tűzliliomom

A nap narancssárga és bíbor színekkel bűvölte az égbolt végeláthatatlanságát.Kellemes langyos szellő fújdogált amiben a természethez szokott orr már megérzi az ősz keserédes illatát.
A fák fáradt susogása mellett egy új hang is felütötte fejét.Finoman gördült a tinta a papírra s így hozta a sokak számára nőiesnek titulált kéz létre a sorokat.Egy férfiú ült,hátát fának vetve,szemben a tó vizével és a nap lefekvés előtti színpompás mosolyával.
A külvilág számára úgy tűnt teljesen kizáródott.Gondolatok,képek és hangok egyvelege kavargott elméjében a keze pedig megállás nélkül járt.
Írt és írt majd egy pillanatra abba hagyta.Tekintetét a tájra meresztette,szája szélére enyhe ellazult mosoly túrta fel magát.Nézte a tó csillogó vizét ami tükörként verte vissza a nap parázsként izzó sugarait,a szél hátára könnyedén felkapaszkodtak a friss föld és nyárfák édeskés illatai,ő pedig mélyet szívott belőle.Ült ott teljes csendben, mosollyal a szája szélén,békésen a világról tökéletesen megfeledkezve,és mégis eggyé válva vele.Hiszen nem az a világ amit az ember alkotott.
A távolból, a fák közül női alak tűnt fel.Léptei zajt nem ütöttek.Hosszú földig érő fehér ruhája kiemelte kecsesen ringó csípőjét.Derekán vastag bőrszíj tartotta össze a finom öltözetet.
Tökéletes alakjáról két dolog veti el a figyelmet.A zölden csillogó szempár amibe tekintve minden drágakőnél és vagyonnál nagyobb dolgot talál az ember: lelki letisztultságot.A másik pedig vörösen ragyogó kieresztett haja ami melegséggel tölti el bárki szívet akarva-akaratlanul.
Így közeledik a mindenségbe meredő férfiúhoz.Lekuporodik mellé a fa tövébe,homlokára puha ajkával finom csókot ejt majd amilyen gyorsan megjelent oly gyorsan el is tűnt.A nap eközben eltűnt távoli hegyek orma mögé a férfiú pedig kétségbe esetten ül homlokát kezébe temetve ágya szélén, álmából felkeltve.

Csillag huzat

Nyisd meg az ég ablakait!
A szabadságét és az örökkévalóságét.
Nyisd meg egy téli estén,
puha szerelmes csókodért csillagköd a válaszom.

Hideg csípte piros arcodért felhőtlen eget nyitok,
parázsló tekintetedért hóesést is vállalok.
Egy szimpla mosolyért csillag huzat kócolja majd hajad
Mindkettőnknek,te nemlétező, csak egy álomkép marad.

Éjszaka hegytetőn a városra bámulok,
rendezetlen csillogó pilláira,
elsötétült maszatos utcáira.
S közben rólad gondolkozom.

Tisztaság

Szűrődj át a bőrszövetemen keresztül a húson. Hatolj be,egész a csontvelőmbe és kezdj el rágni.
Rágd ki magad ebből az undorító közegből és szabadíts meg a gondolatoktól.
Hagy legyek egy tiszta felszabadult lélek. Keringőzni akarok a csillagokkal és üvölteni a viharokkal. Semmi mégis minden akarok lenni. Én akarok lenni a fény ami megvilágít és én akarok lenni a sötét ami mindig követ. Én leszek majd az örök energia. Hidd el hű leszek hozzád.

Ha egyszer egyek lennénk

Ha egyszer egyek lennénk
többé el nem eresztenélek.
Karom csípőd köré fonnám,
így lennénk igazán egészek.

Ha egyszer egyek lennénk
olyanok lennénk akár egy szem.
Én a fekete pupilla te pedig
a színes fénylő írisze.

Ha egyszer egyek lennénk
lehetnénk egy szó.
Te az eleje én a vége,
így van értelme az egésznek.

Ha egyszer egyek lennénk
mi lennénk az óceán és a felhők,
Szerelmem páraként felengedném,
te felduzzadnál s viharként törnénk elő.

Ha egyszer egyek lennénk
én nem élnék másért csak érted.
De nem vagyunk egyek,
nélküled kevés örömöm van a létben.

30 Seconds to Mars -The Story- acoustic

Kellemes meglepetést okozott nekem ez a banda...nagyon kellemes.

Péntekről és egy hitét vesztette papról...

Ez egy nyári péntek.Igen,nyári attól függetlenül,hogy az égbolt már napok óta borúsan terül fejünk felé.30 Seconds to Mars bömböl jelenleg a hangfalamból gondolom a szomszédok nagy örömére.
Mellettem a piros hamus ami talán kétszer olyan idős mint én,és a cigarettám utolsókat rúgván gonoszul hunyorog rám vörösen és füstölögve.
Őszintén szólva magányosan érzem magam.Valamivel megbántottam azt a pár embert akit eddig úgy hittem,hogy szeret.Hetek óta semmit nem hallottam felőlük, próbáltam beszélni velük.Valaki nem akar beszélni, valaki csak göndör falazik.
Tegnap volt a volt barátnőm születésnapja,a képeit nézve, hiányzik.Nem,nem mint barátnő hanem mint ember amibe fura belegondolni hisz szakítás után nem tudtam elképzelni,hogy ezentúl bármit is akarnék még tőle.
Ezek az érzelmek...modern mitológia.Én meg úgy érzem magam mint eme mitológia hite vesztett papja.

The xx - Hot Like Fire

Végtelen nyugalommal tölt el...Szerelmes lettem belé.

Új hó

Várom már a változást mi kiforgat majd önmagamból.Erről a tervemről még nem beszéltem senkinek és emiatt épp úgy érzem,hogy csak az enyém és senki másé.
Úgy érzem egyre nyitottabb szemmel járom a világot. Eddig egy búrában éltem,egy búrában ami az érzéseimből és tévhiteimből épült fel.
Tudom, néha-néha pesszimista és komor volt a felfogásom. Világutálatom pedig önmagam utálatában gyökeredzik.
Gyűlölöm magam ez így igaz,és ezért mindent és mindenki mást gyűlöltem...
Pedig a világ gyönyörű, telis tele csodálatos elmékkel!Én pedig jobbá akarok vállni és remélem a tervem ebben csak segíteni fog.

Emberek,sör,füst...boldogság.

Forró sugarak nyaldossák a betont,
Miskolc poros városát, mi számomra az otthon.
Ezer és ezer ember panelházak mélyében,
kuporodnak hűs szobában, mint új magzatok anyjuk méhében.

Ám én dacolok a tűzzel, hisz szomjas vagyok egészen,
Felborítanám a rendet, pénztárcámnak terhére.
Itt is vagyok, ismerős arcok csarnokában,
városom szívében, boldogságom ablakában.

Sört csapolnak keserű,hűset.
Mellé cigarettát gyújtok, elvesztem a füstben.
Ha megtalálsz és csodálkozol vésd az eszedbe:
A bohém élet soha nem lehet terhedre!

Hideg.

Folyik rólam a víz,pedig ruha már alig-alig van rajtam.Mégis hideg van idebent egészen.Más érzés ezt nem zökkentheti ki semmiképp csak húzza össze a fagy a gondolatokat és minden mást kiszorít.
Ismerem már egészen,közelről,sokáig csak ő volt mellettem és senki más.
Talán ez így van rendben,talán én nem hívattam többre. Nem is kívánhatnék mást.
Nem emelnék falakat magam köré,az az idő már elmúlt.Én csak mosolygok és várom,hogy változzon körülöttem minden és a dolgok helyre rázódjanak.

Végletkép

Erdővel körbefuttatott kertvárosi kégli,
benne egy tag aranyozott karóráját nézi.
Lassan itt lesznek mondja komoran magában,
tíz perc múlva kopogás ajtó nyílik,zár koppan.

Két kapucnis kölyök beesett szemekkel sápadtan:
"Bocs a késésért haver,a kanalam elhagytam."
Steril tű van kettő arányosan zacskóba csomagolt
álomporral.

Karórás kopasz fazon bankjegyeket számol,
ez is csak egy nap neki azt hiszi még távol van a sátántól.
Majd zsebre dugja az összeget s vigyorogva elmegy,
a két tag meg udvariasan köszöni a mérget.

Pár röpke pillanat,kanál hasa máris láng alatt.
Benne a por átlátszóvá olvad,s a tű már szippantja is az olajat.
Kar megfeszítve szíjjakkal koszorúzva,egy kis vér be,
majd az a pár órás élvezet röpíti is őket a fénybe.

"Sokaknak manapság ennyi az öröm.Nekem meg az,hogy leírhatom ez egy verselt életkép."

Hipotermia 2.

Nyáron eső,gondfelejtő.
Pocsolyába ugrás,nincs esernyőm.
Esernyő nekem?Mire kell az?
Hideg víz bőrömön,agyam kitisztítja.

Ismerős remegés,hipotermia.
Lelki tisztulás,öntudatlan.
Nincs több torzulás,nincs több csonkítás.
Múltból kilépés van,meg jelenbe olvadás.

Azt hittem több vagy,hibáztam.
Véremben méreg tessék,kiszívtam.
S lehet,hogy szemét alján kuporog a versem,
De azért köszönök mindent,köszönök mindent.

Mr.Melankólia

Óh Mr.Melankólia kérlek ne hagyj magamra!
Látod nyújtom neked a poharat,
néhány órát még igazán maradhatsz...

Óh Mr.Melankólia ha tudnád mi van idebent..
Elmondanám de úgy sem értenéd.
Inkább gyógyítgasd hegemet.

Hisz rád mindig számíthatok,ha hívlak
itt vagy. Sosem hagysz cserben.
Csendességeddel,türelmeddel vigaszt lelhetek benned.

Látom,elfogyott az italod.
Töltsek még egy keveset?
A te szeszed az én szeszem csak maradj itt mellettem.

Vagy másra vágysz, netán egy kis füstre?
Várj adok majd én.
Ennyit igazán megtehetek érted.

Óh Mr.Melankólia tudod lassan elfelejtem,
három éjszakából hármat álmaimban
mégis vele élek.

Nem olyannak érzem mint akit a többi közé raknék,
agyam poros szekrényébe.
Szétdobált érzelmeim kegyetlen tömkelege felé.

De Mr.Melankólia nem tudok már mit tenni.
Egy csonka vers vagyok a falán.
Vagy már az sem,szemétbe dobta tán' azt is.

Türelmetlen szavak,értelmetlen kuszasága. (Avagy az én agyamba láthatsz kicsit.Nincs rend,nem vártam vendégeket.)

Az étel csak étel.A kellemes vagy szar íze nem több mint az agyad visszajelzése,hogy mennyire eszel fasza kaját.Az alkohol,a drog vagy bármi más csak a tudatod facsarja egy időre.Ami pár év után úgy eltorzulhat ha nem vigyázol,hogy a lelkedre is rányomja izzadságtól sós bélyegét.
A csók csak csók.Rituálé az egész amit test visz véghez,semmi több. Azt hiszed több van benne?
Netalán a lelkedből fakad? Hiú ábránd láss a nyáltól csöpögős romantikus maszkod mögé ember...Gondolkozz a saját tapasztalataid forrásából. Hisz a fájdalmas tapasztalattól nincs jobb mester. Filozofálj de ne vidd túlzásba mert a végén mindig ugyanott kötsz ki...Hogy nincs semmi értelme. Ha fáj valamid majd elmúlik,ha épp nem fáj semmid az is elmúlik.Ez az élet csak,hogy ne unatkozz.

Csak a füst maradt hátra...

Ne nézz a szemembe én fekete angyalom.
Most már tényleg késő,nincs ott más
csak néma üresség és a tépő fájdalom.

Újra játszódó gondolatok,cikázó fénye.
Mire ráereszkedik a felejtés ködös rémsége.

Ne nézz a szemembe hisz tudom,tudod nincs már értelme.
A te szemed is elsötétült,hangodból is hiányzik már
lényed örökös, tiszta fénye.

Elfújtad hát szerelmem olvadó gyertyáját
Csak a füst maradt hátra, csak a füst maradt hátra...

Slow moves

Lassan dobog
átkozottul lassan.
Fényévekre járunk mégis
egymás karjában,
záratlan tetők alatt.
Minket nem érdekelnek a percek,
minket nem érdekelnek a felhők.
A mi szívünk csak egymásért ver,
gondtalan órák,párnák termében.
Egy szent négyzetméteren,
önfeledt boldogságban.

Csak még egyszer

Mond hát, ki vagy?
Majd én elárulom!Nélküle senki.
Nincs többé a ragyogása,nincs többé ölelő keble.
Nincs többé vörös haja melytől szíved zakatolt minden este.
Nincs többé hófehér bőre s édes illata,
nincs többé semmid,életed immáron céltalan.

Nincs többé egy délutánod sem,mikor ragyoghatsz benne.
Nincs többé reggeled mikor levelet kaphatsz tőle.
Nincs többé estéd mikor takaródat átkarolva azt hiszed kezed csípőjére tetted.
Vagyis de...Annyid még maradt,csupán a puszta ábránd s Holdvirágod kesernyés hiánya.
Az üres kezed ernyedten lóg lábad mellett,fogna valamit de nincs most itt jobbra tőled.
A néma hallgatás,üvölti mélyen koponyádba,nincs többé édes hangja,cipője kopogása.

Én nem akarom ezt,hiánya minden percben szét tép.
Én nem tudom feladni,bennem a remény utoljára hal majd meg.
Én csak rá vágyok ezen a boldogtalan világon.
Csak még egyszer hagy ébredjek úgy,hogy tudom.
Délután Holdvirágom csókol meg.

Üzenet a tükörből.

Itt vagyok hát.Lélegzem.Lassan szívom tüdőmbe a füstölő fűszeres hullámait.Arányosan jönnek a füsttel az agónia fájdalmas ordításai. Szenvedj csak te szerencsétlen rohadék. Megérdemled. Rossz helyre,rossz időben és rossz testbe születtél. Még arra sem vagy képes,hogy azt a kurva kést elhúzd az egyik ütőered előtt. Szánalmas kis senki vagy.
Meglett volna a lehetőséged...nem mondhatod,hogy nem. De te jó szokásod szerint ez is elbaltáztad.
Komolyan mondom hányingerem van tőled. Most pedig menekülnél vissza a boldogságba. De mindketten jól tudjuk,hogy semmi esélyed...A kar ami két hónapig ölelt most elengedett. Újra lélektelen hússá és csont halmazzá váltál. Gratulálni tudok. Remélem elrohadnak az ujjaid és írni sem leszel képes többé. Akkor leszel a tetőfokon,semmi kötelék nem csatol majd ehhez a helyhez. Na és akkor mit fogsz csinálni? Mindketten tudjuk,hogy még akkor sem leszel rá képes...Utálod ezt a helyet még is félsz elhagyni. Tudod mit? Akkor dögölj meg. Már semmit nem érsz végleg a szememben...és tudod ha már az én szememben fikarcnyit nem érsz...

Címtelen s rímtelen

Fikarcnyit sem ér a szeretetem
talán kútba dobom így elfeledhetem.
Oda dobom mély gyomrába mindet,
de ő sem bírja felöklendezi a mérgem.

Bűzös,ragaszkodó rózsaszínű folyadék.
Nem más csak lehúzó súly más számára.
Nem várom,hogy idd ki a poharat.
De vágyakozom minden egyes kortyodért.

Gyülemlik csak gyülemlik bennem,
gátat szakít,hidakat rombol mérgező szeretetem.
Így hát megértem ha földre öntöd inkább,
nem bírja a te gyomrod sem,kísérő nélkül,se tisztán.

Hagyd hát itt nekem majd én megiszom!
Belülről rohaszt majd szét,kegyetlenül finom.
Csepptől cseppig kiiszom.
Már írni sem érdemes...hát abba hagyom.

Hullámvasút

Az élet csak egy hullámvasút
körbe száguld alattunk a szekér.
Egyszer fent a csúcson szárnyalva,
máskor lent csókolva a pokol fenekét.

Ki nem szállhatsz épségben,
csak ha véget ért az út.
Vagy ha magad pattansz ki felénél,
Ki tudja többet szárnyalhatsz-e már.

S öklendezz vagy kiabálj,
ez a hullámvasút az élet
a végénél utad pillanatképe vár.
Ekkor érted meg mi értelme volt a létnek.

Ha nem, legalább élvezted vagy rettegtél.
Vigyorral az arcodon vagy pólódon hányással.
De leértél.

Majd magamnak ütöm be az utolsót...

Éjféltájt ketyeg az óra,és én ülök az ágyamon.Gyertya fényénél papírra vetni a gondolatokat és érzelmeket,megnyugtat.
Kintről semmiféle fény nem szűrődik be,még a hold is úgy érzi nem érdemes fényével megtisztelnie.
Érzések,annyira hálás és kétszínű alakok vagytok ti.Egy pillanat s a világ legboldogabb emberének érzem magam.Egy másik pillanatban pedig boldogságom gyökerét ráncigálom.
Holdvirágomét aki a tavasszal együtt a szerelmet és megnyugvást hozta magával önmarcangoló életem szürkeségébe.
De te,óh érzés...ok nélkül jössz és csak pusztulást hagysz magad után.Talán gyenge vagyok és nem tudlak uralni,talán őrült lehetek.Ki tudja...de az biztos ha nem teszek valamit,majd magamnak ütöm be az utolsó koporsószöget.

Vihar

Tónak partján állok én
sima tükröződő képébe merengek.
Magamat látom benne s mégis valami mást
Mi bosszúsan zabálja lelkemet.

Kavicsot dobok belé,hogy többé ne lássam.
Megremeg a tükörképem s bennem az indulat
felszínre szabadul őrült vigyorom,
s eszelős nevetésem agyam egyik szekrényébe zárom.

Majd rét közepén fekszem én,
testem eggyé válik a földdel.
Haragom kémleli a világot szekrény kulcslyukán,
Egy pillanat s már ki is lépett.

Felszáll a fellegek közé s felhővé válik,
de nem oly békés lassan lebegő.
Vihar felhővé,földeket s vizeket tépdelő.
Színe s alakja érzésemmel megegyező.

Őrjöngj hát vad vihar!
Tiéd az égbolt s a földet is tépheted.
Sok embernép házába menekül,
Most bűnéért mind vezekel!

Még a fák is tisztesen hajladoznak
Viharom ereje előtt.
Háztetőket szabdal,s süvítő hangja
e káoszban kellemes kis dallam.

Fáradt pillám nyílik s szerte nézek a réten.
A tér nyugodt s békés.Vihar színét sem lelte.
Majd agyam szekrényébe lesek.
Nem látom már ott haragom,hűlt helye is oda veszett.

Fellegekben uralkodók

Ott a horizont kéklő fényén
felhő úszik, csendben,békés.
S a napnak fénye átszűrődik rajta,
édes zúgása a bőrömbe szabdal.

Korhadt fa tűzön sercegése
A pusztulás és újulás láncszeme.
Természet vérben forgó ébredése
Része lett a körforgás művészetének.

Ott ég a tűz a testi síkon
itt lángol a szellem művet körmölve
S majd együtt alszik ki az elme s élet.
Egy utolsó csókban,test és lélek.

De na aggódj én szerettem!
A lélek tovaszáll, a test porrá szunnyad.
Ha igazán szerettél nem kell félned,
Eggyé leszünk még egy másik létben.

Talán felhő leszek, csendes,békés.
S te napnak fénye ragyogó
Majd mindennap bőrömbe marhatsz,
Mi leszünk fellegekben uralkodók.

Ataxia- The Sides

Ő a kelet,én a nyugat.

Előttem ibolya szín orgona
édes illatát orromba árasztja
kedvesem bőrét fel-fel idézi
és én nézem arcomra száradt mosollyal.

Mögöttem távol,keletre buddhista
lelkét a nappal fénye kimossa
arcán valódi mosoly fénylik,
mi számunkra oly ritka s égi.

Őrjöngő fenevad,vagy buja szerelmi vágy
jelenik meg szívem tükrében
érzelmi síkon nőtt vadalmám
mibe minden nap bele-bele kóstolok.

Vagy merről a nap felkél
sziklaszirten meditálva kuporog
s mezítelen női testre vigyorogva
nemet mond.

Ő a kelet,én a nyugat
ezek nem másak csak égi tájak
emberből vagyunk mind a ketten,
s mégis olyannyira másak.

Undor...

Szobában ülök éjfél tájt üt már az óra
S lelkem mélyén felordít egy hang.

Hörgéshez hasonlatos vadállati zaj,
Ott fekszem vele együtt a sarokban.

Arcomat szétrágott körmömmel végigszántom
Szívverésem akár egy belőtt zongorista.

Árny verte szobám falán kattog az óra
Minden pillanatban egyet-egyet üt rajtam.

Lassan kattog de mégis órák telnek.
Undorodom magamtól s örülök,hogy ezek már a múlt ködébe vesztek.

Grafix - Holding On

Most sokan csodálkozhattok,hogy elektronikus zene de van valami a drum 'n' bassben ami megnyugtat.Talán a pattogó ritmus...nem tudom.

Cseresznye.

Hús,vér és csont a láncom
ami ideköt.
Szorosan lelkem körbe fonja
majd kilök mint cseresznye a magját.

S a fontos, mi az új élet magja
mocsokba gurul.
A teste mi számára az élet, lassan rohad
válik majd fejlődése lépcsőjéül.

Minden egyes szem, mi alá hullott a fáról
megmássza ezt a lépcsőt minek neve élet.
De örök kérdés ez,hát íme:
Mi értelme a létnek?

Kitörni csonthéjunkból,növekedni
erősödni,gyökerezni
Virágzani,teremteni?
Majd mind ezt újra és újra?

(Személy szerint én megélem és közben merengenék rajta...)

Szabadnak maradni.

Csak szabadnak maradni
ennyi mit kérhet a néma gondolkozó
csak üresen nézi a teret
s évszakokból táplálkozó.

Tavasszal üdén öleli át
a szerelmet és a friss szellőket
madár csicsergést és napkeltéket.
Majd mosolyogva rügyezik ő és az élet.

S ha jő a forró nyár napsugara
mi a homlokát vadul csókolgatja
karjai közt a szerelmét és őt
a szabadság elringatja.

Holdvirág

Kopogtat már az ajtón a holdvilág
csend van, csak a fehér fény mi mozgatja pupillám
s árnyalak lebben zebra csíkán
Arcán tompa mosoly, mi csendes villám.

Füstös rémkép mit látok.
Más álom mi már gyötörte elmém
ilyen tiszta nem volt,semmikép
S fojtogat,ez mi csendes szenvedés,az élet elmúlik csak egy röpke tévedés.

Holdnak fényében fürdik a holdvirág
Szirmáról könnyű harmat cseppje szál.
S ez kánikulából növő békés jégvilág.
Mi lelkem csonka színére heget vájt.

Álomkép.

Egésznek lenni.Szürke és semmit mondó a lét a kiteljesedés érzete nélkül.Álmomban már éreztem,hogy egész vagyok.A kezedet fogva is éreztem,hogy egész vagyok.

Napsárga Ikarushoz

Zörög és kattog a kedvesem.Finoman köpködi magából a szmogot és izzadja a motorolajat ami huncutul fénylik a szivárvány minden színében.Köpésekkel tarkított betonmezőn legel ő.
Időtlen fémtestét érheti nyári nap fénye vagy zord tavaszi eső...esetleg téli fagy.
Ő kitart.Minden reggel barna ülése magához karol és nehezen ereszt.Majd késő estén kacagva ringatja Dionüszosz csókolta elveszett testem.
Ikarus te idősödő dáma.Ahogy csuklód kecsesen befordul utcám sarkán,ahogy megkönnyebbülten szuszogsz ajtód nyitásán.Te napsárga fémdáma légy hát örökké hűséges hozzám.

Stay With Me.

Álmodtam puha párnámon
nyálmámoros ölében
Mélybe szító s átkarol
Majd vissza csap a szürkébe.

Szürkébe csap valóságba
Dzsungelbe, monoton forgatagba
Szmogmocskos légtérbe
Csak kapaszkodtam paplanomba.

Fordult íriszem egyet-kettőt
S gördültem át álomvilágba
Füstölő köd s fűszer illat
Nyakcsigolyám ropogása.

Törte meg a csendet sóhajom
mi hasadt szívem párája
Ketrecbe zárt árnyékom
Másik oldalam mi elhagyott.

S majd a kulcsot megtalálom
Mi nyitja árnyam ketrecét
S kezünket összefonjuk
test és lélek
te és én.

Akkezdet Phiai - Zenebuddhizmus (Slam Poetry)

Hipotermia

Vacogok, érzem itt, egész belül
s egy húr lassacskán fel-fel pendül
ideges léptek gyenge kontúr
itt,valahol a kérges szívemen túl.

Mondtam édes szép szavakat
"csokimban málna granulátum"
Mégis bágyadt szemmel látom
Közel vagy s mégis oly távol.

Kérdem én..Mi ez?
Vacogok s minden oly hideg
hipotermia mibe estem, végtelen?
Vagy csak beléd?Nem értem ezt...

Más ez...biztos nem hipotermia
hiszen nem a vérben kering
csak itt marja a torkomat
érzem egy szó lehet az...

Mi az angyalok ajkáról született
s emberek kezébe hullott
s vörös hajad rejtekében a füledbe súgom
Szeretlek...s ez az érzés mibe belefullok.

"A kakaó."

Kakaó az,kihűlt.Nézem a tetejét és kering ahogy kavarom.
Sűrű mint az univerzum és mégis...egészen üres.
Hiányzik belőle valami.A meleg lehet az?Megmelegítem...
Most?Meleg már ez tény,de akkor is hiányzik valami,valami ami ezt az édes italt "a kakaóvá" teszi.
Érzem már.Akkor még természetes volt...
A szeretet hiányzik belőle.Az,hogy anyám mosolyogva rakja elém az asztalra.
Ugyan az...mégis teljesen más.
Vehetsz magadnak cukrot,tejet akármit...de az akkor is csak kakaó marad,nem pedig "a kakaó".

Kanálnyi méz az,nem melankólia...

Borzong a művész ahogy a múzsa tele leheli koponyáját ihlettel. Borzong a néző amint érzékeli a kész művet.Együtt borzongunk mi a hatalmasok az üres kis semmiségben. A hatalmasok...hanyag leves folt vagyunk a fekete terítőn.
Neked lehet rossz ha magadba görnyedsz. De te kilépsz belőle amint veszel egy nagy levegőt.
Én szeretem azt az utat ismerni és forrásként használni,amitől más irtózva hátrál.
Minden fény vet árnyékot valamin.Én ezt használom ki.A negatívat.
Fuss hát csak az árnyék elől.Én méh leszek és lehet,hogy a mézbe fogok fulladni.

Keletinap

Élj,hogy tapasztalj.Szépet,szörnyűt ami épp jól esik a lelkednek.
Mártózz meg a Balatonban hajnalban, mikor a nap még csak hunyorogva ragyog az égen.
Feküdj a fűben bámuld a csillagokat és a cigi füstjét küld bele az örökkévalóságba.
Lógj iskolából egy napsütéses májusi napon a lánnyal akit úgy érzel,hogy szeretsz, majd a kihalt játszótéren az ölében feküdve idd a langyos borkólát.
Úgy érzed minden tökéletes, és az is...Tökéletes mert te annak érzed.
Úgy átélném azokat a napokat újra, de keletről a nap mindig új lehetőségeket hoz magával.
Új élményeket,fájdalmat és embereket.

Bizonytalan barom.

Színek kavalkádja kering körülöttem.Színek és érzések amik magával ragadnak,amikről írok.
Feketén szenvedek,fehéren tisztulok.Minden itt van leírva.
Keresem magam.Az igazi énem.Keresem azt az érzést amit álmomban éreztem.
Függőjévé váltam.Sok este úgy fekszem le,hogy hátha még egyszer érezhetem...érezhetem a teljesség érzését.A boldogságot.
De valahogy, még is félek a boldogságtól.Félek,hogy elveszíteném és akkor gyötörne hosszan.
Mégis olyan jó lenne egy kicsit a valóságban is átélni azt az érzést.
Gyűlölöm magam,hogy bizonytalan vagyok.

Szürke mint a grafit.

Előttem a vászon,és én felakarom rá festeni a szavakat.Szürke és fekete esetleg egy kis vörös festék kéne.
Egy sivatag, s ott sétál egy fiú.Szürke végtelen dűnék sokasága.S áll és nézz,nézi a lányt a messzeségben akinek a nyakában csak egy vörös sál leng,magabiztosan tépi a szél a puha selymet.Talán csak egy délibáb.Lehet,hogy csak egy illúzió amit hiába kergetne.Egyet akar,ez biztos.
Megérinteni a lányt...
Nincs elég vászon és elfogyott a festék.Csak a sivatag van meg a fiú...talán ők sem olyan sokáig lesznek már egymásnak.Talán végre megszűnnek már létezni.

Akkezdet Phiai - Sprint

Fekete

Fekete papír korona,
fekete szempár alatta.
Besett szemekkel bámulva
s zuhanva,zuhanva önön magamba.

Zuhanva-zuhanva magamba
út szélén részegen árokba
nézni eget csillagosat
s hallgatni vonyító farkasokat.

Vonyító-vonyító farkasokat
halucinálni angyalokat
délcegen fénylenek maguknak
Csókot adnak lelki halottnak.

Fekete papír korona
Őrült ember alatta
Királya ez a mocsoknak
már réges rég feladta.

Sóhaj.

Dideregve hallgatni a Szinva halk morajlását,a morajt amit senki nem ért meg és még is mindenki.
Hallgatni s sóhajtani.A párával együtt kiengedni a bánatot,bele a sötét éjszakába.Bele az örökkévalóság élvezetébe. Hagyni,hogy elszálljon az anyag és az érzés közös szárnyon.
"Marj mást."Gondoltam. S lépkedtem az acélváros mocskos betonfelületén.
Unott képpel bele bámulni mások szemébe. Nézni a férfit akinek kifogyott a gáz a gyújtójából és megkínálni tűzzel. Nézni az elmosódott narancssárga közvilágítást,hallgatni a közlekedés zaját,szagolni a benzint. Élni,élni s soha sem vágyakozni mert a porba hullasz.

Nem akarok...

Nem akarok több reggelt.Nem akarom tovább koptatni a beton dzsungelt.Nem akarok az emberi normák közé szorulni.Nem akarok láthatatlan rabláncokon lógni.Szabad akarok lenni.
Üvöltök mégsem hallja senki.Nem akarják meghallani.Nem érdekli őket.
Nem akarok idióta elvárásokat.Nem akarok pénzt mert hányingerem támad tőle.
Nem akarok azzá válni amit ők akarnak.Inkább meghalok minthogy lelki nyomorékká váljak.
Friss levegőt akarok.Csirke ízű csirkét akarok.Tiszta vizet.Sokat akarok...mégis keveset.

Vers a varjaknak.

Halálod akartam lenni
frissítője a földnek.
Tébolyult őrültnek
mentsvára s megmentője.

Beléd akartam marni.
S darabokra tépni.
De gyáva voltam,íme
saját véred sem tudod venni.

Így ülök inkább,s félek
Soha vége nem lesz ennek az egésznek.
De te vedd hát éltem bátran!
S mosolygok hálásan.

A tűz.

A tűz állandóan változik, mint mi emberek. Az érzelmeink,a külsőnk,a jellemünk.Egész emberi lényünk olyan mint a tűz. Ami képes békés melegséget adni,és képes elpusztítani mindazt amit nagy nehézségek árán megalkotunk. A tűz a legtökéletesebb jelkép az élet állandó körforgására.
Feküdtem ma nagymamámék kandallója előtt és néztem a parázsló tüzet. Érzések és gondolatok sokasága rendeződött el bennem. Mostanság egyre jobban kezdek elveszni magamban.
Eddig annyi kapcsolatom volt a külvilággal,hogy kiírtam az érzelmeim.De mostanság ez a "kényszer" is elcsitult bennem.Régen a magánytól rettegtem a legjobban.Mára ő maradt az egyik legjobb barátom.Az üres semmiség nem fáj,nem bánt.Igaz örömet sem okoz.