Hullámvasút

Az élet csak egy hullámvasút
körbe száguld alattunk a szekér.
Egyszer fent a csúcson szárnyalva,
máskor lent csókolva a pokol fenekét.

Ki nem szállhatsz épségben,
csak ha véget ért az út.
Vagy ha magad pattansz ki felénél,
Ki tudja többet szárnyalhatsz-e már.

S öklendezz vagy kiabálj,
ez a hullámvasút az élet
a végénél utad pillanatképe vár.
Ekkor érted meg mi értelme volt a létnek.

Ha nem, legalább élvezted vagy rettegtél.
Vigyorral az arcodon vagy pólódon hányással.
De leértél.

Majd magamnak ütöm be az utolsót...

Éjféltájt ketyeg az óra,és én ülök az ágyamon.Gyertya fényénél papírra vetni a gondolatokat és érzelmeket,megnyugtat.
Kintről semmiféle fény nem szűrődik be,még a hold is úgy érzi nem érdemes fényével megtisztelnie.
Érzések,annyira hálás és kétszínű alakok vagytok ti.Egy pillanat s a világ legboldogabb emberének érzem magam.Egy másik pillanatban pedig boldogságom gyökerét ráncigálom.
Holdvirágomét aki a tavasszal együtt a szerelmet és megnyugvást hozta magával önmarcangoló életem szürkeségébe.
De te,óh érzés...ok nélkül jössz és csak pusztulást hagysz magad után.Talán gyenge vagyok és nem tudlak uralni,talán őrült lehetek.Ki tudja...de az biztos ha nem teszek valamit,majd magamnak ütöm be az utolsó koporsószöget.

Vihar

Tónak partján állok én
sima tükröződő képébe merengek.
Magamat látom benne s mégis valami mást
Mi bosszúsan zabálja lelkemet.

Kavicsot dobok belé,hogy többé ne lássam.
Megremeg a tükörképem s bennem az indulat
felszínre szabadul őrült vigyorom,
s eszelős nevetésem agyam egyik szekrényébe zárom.

Majd rét közepén fekszem én,
testem eggyé válik a földdel.
Haragom kémleli a világot szekrény kulcslyukán,
Egy pillanat s már ki is lépett.

Felszáll a fellegek közé s felhővé válik,
de nem oly békés lassan lebegő.
Vihar felhővé,földeket s vizeket tépdelő.
Színe s alakja érzésemmel megegyező.

Őrjöngj hát vad vihar!
Tiéd az égbolt s a földet is tépheted.
Sok embernép házába menekül,
Most bűnéért mind vezekel!

Még a fák is tisztesen hajladoznak
Viharom ereje előtt.
Háztetőket szabdal,s süvítő hangja
e káoszban kellemes kis dallam.

Fáradt pillám nyílik s szerte nézek a réten.
A tér nyugodt s békés.Vihar színét sem lelte.
Majd agyam szekrényébe lesek.
Nem látom már ott haragom,hűlt helye is oda veszett.

Fellegekben uralkodók

Ott a horizont kéklő fényén
felhő úszik, csendben,békés.
S a napnak fénye átszűrődik rajta,
édes zúgása a bőrömbe szabdal.

Korhadt fa tűzön sercegése
A pusztulás és újulás láncszeme.
Természet vérben forgó ébredése
Része lett a körforgás művészetének.

Ott ég a tűz a testi síkon
itt lángol a szellem művet körmölve
S majd együtt alszik ki az elme s élet.
Egy utolsó csókban,test és lélek.

De na aggódj én szerettem!
A lélek tovaszáll, a test porrá szunnyad.
Ha igazán szerettél nem kell félned,
Eggyé leszünk még egy másik létben.

Talán felhő leszek, csendes,békés.
S te napnak fénye ragyogó
Majd mindennap bőrömbe marhatsz,
Mi leszünk fellegekben uralkodók.

Ataxia- The Sides