Feketére meszelt mennyezet már az ég,
Sötét van,nagyon sötét.
Komor,makacs felhők gátolják az apró örömöt
csillag s hold hintette éjt.
Szobámban ücsörgök,húrt-húr után pengetek,
szívem hamis,tévedt hangjait.
Mit előcsalt a szörnyeteg,
a feketére meszelt csillagtalan mennyezet.
Emlékszem valamikor nappal volt,
s nem sötétlett se szívem se egem.
Csak mi voltunk ketten,majd jött
a feketére meszelt csillagtalan mennyezet.
Arcom annyiszor-de annyiszor,
tenyerembe temettem.
Vörös haja mi elkapott,
Kaukázus komor bérceihez láncolta lelkemet.
Szívem Prométheusz mellett szenved szüntelen,
Sasmadár az emlék mi nap-nap után feltépi gyógyuló
hegemet.
Az érzés megmaradt,tovább szorul a lánc,
s nekem nem maradt más,
csak a hamis hangok,s a feketére meszelt csillagtalan mennyezet.
Megjegyzés:A fiatal szív is fáj ha jön az éj magányos leple.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése