Egyedül ülök a hideg iskolai lépcsőkön a félhomályban s azon gondolkozom hol rontottam el.
Nem maradt igazán senkim.Csak magamnak vagyok.A magány jó...de felemészt.
Mindenki mással van.Boldog szimbiózisban ragyognak a szürke felhők alatt és én csak mások árnyékában loholok mint gazdáját vesztett kutya.
Kéz a kézben látni őket.
Barátokat látni ahogy nevetnek vagy beszélgetnek...
Nem hagytak el,csak elfelejtettek.De megértem őket.A kandalló tüze mellett is hideg van,a takaró alatt,a kabát belsejében.Mélyről fakad a hideg.
Láthatjátok,hogy-hogy lángolok és hogyan alszom ki.Kezdem unni.Kicsit örökké akarok lángolni...Kicsit ragyogni akarok én is a szürke fátyolfelhők alatt, kicsit melegedni.
Beszélgetni,nevetni.Régen ez természetes volt.Csak nem becsültem meg eléggé,és most már ezt is elvesztettem.
Szégyellem amit tettem.De megpróbálom helyre hozni.
"Soha ne mond,hogy soha..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése